FeÄnor blogja

      Ráadásul ez a novella sehogy se akar novella lenni. Nem képes kibékülni a sorsával. Nem érzi jól magát a bôrében. Bevallom, ebben én is ludasnak érzem magam.
      Nem novella szeretne lenni, inkább francia film. Ez a vágya szegénynek. Szeretne jó színészeket. Lambert vagy a kis Dépardieu, még nem tudja biztosan. A nô meg legyen a Binoche vagy a Marceau. Legyen nagy szerelem, erre vágyik a novellám szíve. Legyenek hosszú csókok, sok nyál. Pornó az ne, csak érzéki ágyjelenetek, de paplannal. Férfinak legyen sárga Citroënje, nônek padlásszobája a Szajna mentén. Kell neki autósüldözés, gyertyafényes vacsora, némi lövöldözés, három nagy pofon. Szaladgálás a pipacsos réten, hempergôzés, alatta szóljon halkan francia poprock, de nonstop. Happy end is kellene neki, meg egy barát, a férfi barátja, ki bölcs, s így végig bölcseket mond. Hogy az is értse a filmet, aki nem érti.
      Ezt szeretné a novellám.
      Mit tudok neki nyújtani én?
      Hát férfit igen, de az nem a Lambert. Még csak nem is hasonlít rá. A neve: Küklopszhasú. Pocakja akár Mikszáth Kálmáné. Közepén hasagombja: küklopszszem. Régen látta már a farkát, akkor is tükörben. Harminchárom éves, dús szakállú, antikváriumi eladó.
      Mit tudok adni még?
      Nôt is, de az se a Marceau. Neve: Mákkirálynô, azaz Lia. A régi hétszilvafás Melankó család sarja. Pincérnô egy egyetemi kocsmában. Haja festett veres, lába harminchetes. Szeme karikás a spanglitól meg a vébékától. Keveset alszik. Éjszaka dolgozik, nappal a felvételire tanul. Mellbimbójának ôszibarackszaga van.
      Lehetne itt egy szerelem?
      Kérdezik most. Hiszen máris inkább a novella oldalán állnak. Sajnálják ôt. Szegény nem válhat azzá, amivé szeretne. Az én nyomorom csöppet sem izgatja Önöket. Történetet akarnak, érzelmeket, szituációkat, meg a többi írói cselt. Meg persze szerelmet. Azt hiszik, attól jó lesz a novellának. Hogy megvigasztalódik kissé. Picikét francia filmnek érezheti magát.
      Olvasók, hát szívük van!
      Amúgy nincs. Amikor nem olvasók: vásárlók, lakók, fogyasztók, dolgozók, gépkocsijukat szervizbe vivôk, szobafestôk. Olyankor szívtelenek. Szemetek, akár egy író. De ha olvasnak! Hát rögtön mellre szívnak mindent.
      Lehetne itt szerelem?
      Kérdezik Önök egyre türelmetlenebbül. Nem kell a süket moralista vaker, kiabálja egyikük. Kend oda a lávjút, api, oszt hadd szóljon!
      Önöknek teljesen igazuk van. Nem azért olvasnak, hogy valami nyikhaj leszemetezze Önöket. Arra ott van a feleségük, férjük, gyerekük, kutyájuk. Maguk történetet akarnak. Hogy történjen végre valami. Legalább a novellában, ha már Önökkel nem. Szerelem például. Arra nagyon rá vannak zizzenve!
      Lehetne itt egy szerelem?
      Kérem, ne ordítsanak. Dolgozom! A munkámat végzem! Maguk talán tudnak ordítozás közben melózni? Ugye hogy nem! Különben, ha nem hagyják abba, csinálok olyan vérfürdôt, hogy belegebednek!
      Ja, hogy Önöknek az is jó?
      Kibaszott bagázs, szerelem meg halál egyremegy nekik!
      Tökmindegy, csak történjen már.
      Tudják mit! Legyen szerelem. Meg halál is.
      Egy bökkenô van csak. Mákkirálynô pécsi, viszont Küklopszhasú szegedi.
      Oldja meg, a maga dolga, kiabálják.
      Na jó!
      Legyen akkor úgy, hogy Küklopszhasú marad a seggén, Mákkirálynô megy Szegedre. Tanul, felvételizik latin-törire, Pécsre nem veszik fel, de Szegedre igen. Eltelik egy szemeszter: rozsdabarna szegedi ôszt képzeljenek el, aztán kis havat, uncsi Livius-szemináriumokat, perzsel a füvescigi vége a JATE-klubban, a koleszi vécé karimájára vécépapírt kell tenni, a hideg elôl néha a McDonald's-ba bújik Mákkirálynô, és egyszer a Kárász utcán látja Darvasit, ahogy ballonkabátban sétál a kirakatok elôtt.
      Mindenki elképzelte?
      Oké, akkor menjünk tovább!
      Zárjuk rövidre a dolgot, kezdem unni.
      Küklopszhasú ül az antikvárium közepén, egy hatalmas, régi bôrfotelben. Vásárló nincs, kolbászos szendvicset majszol. Mákkirálynô belép az üzletbe, megkérdi, van-e Cicero. Küklopszhasú matatni kezd, van Hérodotosz, Catullus még Ovidius is, de Cicero az nincs. Sajnálom, mondja Küklopszhasú. Én is, válaszolja Mákkirálynô. Tényleg sajnálja, mert vizsgára kellett volna. És csak nézik egymást. Hát helló, mondja Küklopszhasú. Hát helló, mondja Mákkirálynô. De nem mozdul egyikük sem, tisztára, mint a Godot-ra várva vége. Csak állnak, és nézik egymást. A fiú testin végigfut valami bizsergô kígyó, a lánynak csikar a hasa. A fiú végül a bôrfotelbe hajított szendvicsre mutat. Kérsz, kérdezi. Ja, bólint a csaj. Mákkirálynô nagyot harap, a fiú ügyetlenül megfogja a bôrkabáton keresztül a lány bal mellét. A szendvics a parkettára hull, hemperegni kezdenek a leértékelt IPM-ek tetején. A nyitva tábla szemérmesen megfordul az ajtón. Zárva. Darvasi ekkor érkezik, az Egri csillagokat keresi, a sajátját kölcsönadta, nem kapta vissza. Ez ilyenkor nyitva szokott lenni, dünnyögi, mikor meglátja a táblát, sarkon fordul és hazamegy.
      Ruhák szétdobálva a padlón, két meztelen test összegabalyodva, alattuk nedves IPM-ek, egy kolbászkarika a versespolc alá gurult, a boltot ôszibarack- és ondószag tölti be, finoman döngicsél a Sláger rádió, hanyas a lábod, kérdezi a fiú, hát harminchetes, búgja szerelmesen a lány.
      Fél óra oson el így, aztán Mákkirálynô öltözni kezd, mennie kell, Cicerót kell találnia, még ma. Estére találkát beszélnek meg a Dugó térre, a szökôkútnál. Mikor a lány elment, Küklopszhasú felfalja a kolbászos szendvics maradványát, aztán bezárja a boltot, átmegy a közeli talponállóba és lehúz két fél vilmoskörtét. Rendben, két villamoskörte rendel a fiatalúrnak, bazsalyog a söntés mögött félpityásan a csapos. Fiú csendben, boldogan, vastag dohányfüstben várja az estét.
      Ami csakhamar befut. Küklopszhasú ácsorog a hóesésben a szökôkút mellett. A lány nem jön. Két órát áll a fiú, a lány sehol. Teljesen átfázik. Nem érti, hogy lehet az, a szökôkút télen is mûködik. Pedig igaz, szökik fel a hínárzöld víz.
      A lány sehol. Pedig dehogy sehol. Éppen boncolják a klinikán. A szike sikítva metszi fel selymespihés hasát, a boncsegéd erôs ôszibarackszagot érez. Mákkirálynôt délután elcsapta a nosztalgiavillamos. A lány kúrás után csavart magának egy cigit, ellepte a boldogság, egy pillanatra nem figyelt oda, jött a nosztalgiavilcsi, oszt szevasz.
      Küklopszhasú megalázva érzi magát. Becsapva. Szégyen rágja a lelkét. Nem akar élni tovább, beleveti magát a szökôkútba. A víznek klórszaga van. A park egyik fáján fecske reszket magában. Könnyek pörögnek elô szemébôl. Segíteni szeretne, de nem tud. Egyedül kevés vagyok, nem tehetek semmit, szepegi, régi törvény, egy fecske nem csinálhat nyarat, sajnálom. A hó még veszettebbül zuhog, ellepi a Napsugár Áruház tetejit.
      Na, mit szólnak?
      Szerelem és halál!
      Mit?
      Hogy túl egyszerûen elintéztem az egészet?
      Hogy az életben sokkal bonyolultabb minden?
      De hát mondtam, hogy ez nem az élet! Csak egy novella, ami ráadásul kutyául érzi magát a bôrében. Bizony, csehül.
      Tovább is van, mondjam még?
      Az antikvárium bezár, nem találnak új eladót, a kolbászkarika megpenészedik a polc alatt, a nosztalgiavillamos orráról nem tudják lemosni a vért, ezért hát veres orral szaladgál azóta, akár valami borissza személy, Mákkirálynôt Pécsett elföldelik, soha nem vizsgázik le Ciceróból, Columbo pedig visszafordul az ajtóból, lenne még egy utolsó kérdése.
      És a történet igazi vége ott van, hogy Önök is megdöglenek, meg én is. Pont ilyen értelmetlenül, mint Küklopszhasú és Mákkirálynô. Nem a szabadságért, mint Petôfi, nem a szerelemért, mint Rómeó. Csak úgy. Meghalunk és kész. Senki nem fog túl sokat foglalkozni vele. Jön a villamos vagy a tüdôgyuszi. Mindez nem értelmetlenebb, mint az élet. Semmivel sem kegyetlenebb. Élet és halál ugyanaz a mocskos, aljas tróger.
      Könnyû engemet baszogatni, hogy szerelmet akarunk.
      Meg jobb sorsot szegény novellának!
      Hadd legyen picit francia film szerencsétlen, legyen egy jó napja!
      De hát csak azt mondhatom, hogy ezek ketten, Küklopszhasú meg Mákkirálynô éltek, de nem volt túl jó nekik. Ha utólag megkérdeznénk ôket, szeretnék-e újrakezdeni, hát biztosan azt mondanák: Isten ments, csak azt ne!
      Az élet nem szerette ôket. Minket se szeret. Az élet nem tartott rájuk igényt. Ránk se tart. Az élet szart rájuk. Ránk is szarik. Nem akar kezdeni velünk semmit. Hát akkor mit is kezdhetnénk mi vele? Legalább harcolna értünk picit! De nem. Kettôn áll a vásár: életen és halálon, semmi közünk az ô bizniszükhöz.
      Igaz, Küklopszhasúnak és Mákkirálynônek adatott kicsi jó is, például mikor az IPM-eken dugtak. Az menô volt, tagadhatatlan. De hát pár perc volt az egész. Néha úgy tûnt nekik, hogy az élet szereti ôket. Pedig csak sütött a nap. Hideg volt a fagyi. Csípôs a halászlé. De ehhez az életnek semmi köze. Szarik az a halászlére meg a napra! Máskor azt hitték, ôk szeretik az életet. Nem volt miért. Az élet nem ismerte ôket, ôk se az életet.
      Ki az a Küklopszhasú?
      Kérdezte például egyszer a halál.
      Nem ismerem.
      Mondta az élet.
      Ennyiben maradtak.
      Mákkirálynô rálépett az úttestre. Nem nézett szét elôtte. Pedig az anyukája hányszor mondta neki! Azt gondolta, milyen szép az élet, hogy az életet mennyire, de mennyire szereti.
      Szerelmes vagyok, gondolta a lány.
      Egy szép és nagyhasú paliba. Egy órája kielégültem nemileg. Ha minden jól megy, pár óra múlva újra ki fogok. Nemsokára latintanár leszek a szentesi gimiben. Az innen egy köpés. Nagyhasú fóliázni fog, termálvízzel fûti majd a sátrakat. Lesz pénzünk és egy használt Opelünk. Hétvégén moziba megyünk. Vasárnap korrepetálok. Aztán lecsót eszünk. Strandon lángost veszünk. Gyerekeink lesznek, meg a Tiszán motorcsónakunk.
      Mákkirálynô szeme elôtt a Tisza, rajta a motorcsónak lebegett.
      De jött a nosztalgiavillamos. A halál vezette.
      Ezt a harminchetes lábú kiscsajt most jól elbaszom, dörzsölte tenyerét a halál.
      Aztán puff! Meg durr! Na és fröccs!
      A halál röhögött a vezetôfülkében: végállomás, nem megy tovább, bömbölte a mikrofonba.
      És mi volt Mákkirálynô utolsó gondolata?
      Hogy milyen szép is az élet!
      Hát nem hátborzongató?
      Pedig az élet nem is ismerte a lányt, s a halál is aznap látta elôször.
      Te élet, tegnap elvettem tôled egy festett vörös pincsit. Mondta unottan a halál.
      Igen?
      Ja.
      Hogy hívták?
      Valami Lia, asszem.
      Az ki?
      Nem tökmindegy, meghalt - szólt a halál félálomban.
      Mondasz valamit - ásított az élet.
      És már aludtak is.
      Hát akkor most én kezdjek el itt franciafilmezni?
      Minek? De tényleg, minek?
      Csak mert a novellám élni akar?
      A novellám elégedjen meg némi ôszibarack- és ondószaggal. Ez a legtöbb, amit tenni tudok érte.
      Ennél többet ne akarjon.
      Küklopszhasú elmerül a szökôkút vizében. Kinyitja szemét, a klór csípi, de látni akar. Várja, mikor jön a halál. Fuldokol.
      Halál fölébred.
      A kurva életbe, mondja az életnek, még ilyenkor is a gálya, ezek a gecik nem bírnak magukkal.
      A srác várja, talán az élet segít rajta. Hogy mégsem kell meghalnia, mert eljön érte az élet. Várja, hogy az élet harcol majd érte. És látja is, hogy a víz alatt valami zöld közeledik.
      Az élet, kiáltja Küklopszhasú, szájából buborékok törnek elô.
      A zöld egyre csak jön, egyre zöldebb. Mi is lehetne más, mint az élet, gondolja a fiú. Zöld az élet, mint a rét, a lombok, a hínár és a Fradi.
      Szeretlek, élet, bugyborékolja Küklopszhasú, majd csendben a szökôkút vizébe ful.
      Halott teste nemsoká lebeg a vizen. Hópelyhek borítják. Hullazöld az arca. Soha nem tudta meg, hogy ami feléje úszott, nem az élet volt. Csak egy béka.
      Hiába, francia filmmé nem lehet válni. Annak születni kell.