Szegedet szeretem. Debrecent kevésbé, illetve annyira sem. Szoktam mondani, hogy elegem lett belőle, meg, hogy majd 20 év elég volt ott, de határozottan állítom, hogy egyre kevésbé.

Azért járok vissza, mert ott vannak olyanok: tündérek, bolondok, kisangyalok, álmodozók, ábrándok, vámpírok, a vér, na és persze a főnők, akiket a világ minden csokoládéjáért sem cserélnék semmire.

A város egy szemétdomb, sötétség ül fölötte és rég volt szépségét, ahogy még én is mertem már rég homály fedi. Ha szépnek látom, az azért van már, mert valaki azzá teszi akkor. Ez csak az én véleményem. Ami volt elveszett és a város démonai nem is hagyják visszajönni őket. A sötétség füstje megfolytja a várost, de ha eljön az idő a felhők szétoszlanak és fény megtisztítja majd az utcákat, de ez még pár év, addig is csak a fent említettek miatt szeretek visszajárni.

Szegeden jól vagyok. Sosem akaródzik haza menni vagy csak hajt a függetlenség vágya? Még nem tudom. A lakótársaim meg szépítik az életet és itt a kellemes lélek, mostanában kezdek értelmet találni a Napfény városa elnevezésben, bár mostanában sokat esik az eső. A cipőm meg beázik, jelenleg nincs lent másik, ezért inkább mezítláb járok. Egyetemre, boltba, kocsmába vagy csak úgy sétálni. A fölöd meleg és a pocsolyák kellemesen langyosak, a sár süpped és a fű tocsog.

Szeretnék mást is, szeretnék szerelmet, jelenleg ez az életérzés hiányzik. Vagy csak tartozni valakihez úgy közelebbről. Ez amolyan függésszerű dolog, úgy értem, ha az ember egyszer igazán belekóstol, akkor keresi óhatatlanul is beleütközik a vágyba. Egyszer egy barát azt mondta nekem: “Ó, te igazán lebetegszel, ha nincs neked egy lány.”

Valóban, bár ha ilyen értelemben nincs senkim, ez a mondat sokszor eszembe jut. Bár próbálok nem gondolni rá és várni türelmesen, azért mégis csak jelentkeznek a tünetek olykor. Szerettek szeretni és szeretve lenni is határozottan jó. Van, amit nem lehet siettetni, de az is lehet, hogy már van, csak nem találom, pedig az orromat bökdösi, de lehet, hogy nincs, én pedig ábrándot alkotok, és azt kergetem. Nincs szükségem vigaszra és sajnálatra, mert ez mit érzek, mindenkivel megesik, tehát különb se vagyok. Mindazonáltal nem szeretek tipizálni ezért nekem csak ez az édesen savanyú boldog szenvedés maradt.

Múltkor a vonaton, miközben egy smsre akartam válaszolni, égetően tort rám valami hasonló érzés ezért írtam egy sablonos rímekbe szőtt szösszenetet, de félreértés ne essék, egyik tündéremhez sincs köze, csak az ábrándokban élő, szivárványról lábátlógató és magánytól éhező lélek szavai ezek:

Tündérlány, ki holdfényben táncol,
Csókolnám ajkad ezerszer meg százszor,
Mint pusztai virágnak a víz,
Nekem most úgy hiányzol.

Síkok közt vagyok,
Szenvedve bolyongó lélek,
Ha ölellek, boldogan
Testben csak akkor élek.