Tudod, sok féleképen lehet jellemezni az életet, de azt semmiképp sem mondanám, hogy egyszerű. Valójában viszont teljesen szubjektív. Most viszont megint, amolyan gátlófalba ütköztem. Pont olyanba, amilyenbe már nem egyszer, sokkal inkább nevezhetem amúgy válaszútnak. Mondhatom, hogy persze van ilyen, válaszutak mindig vannak, de ennek az alakját már ismerem volt már ilyen és mindkét oldalnak egy formán vannak jó és rossz oldalai, ahogy ez igaz minden válaszútra. Vagy, hogy egy igen népszerű közhellyel éljek: Az élet nem fenékig tejfel. Nem akarok összetörni semmit viszont lemaradni sem szeretnék semmiről.

 Érzelmekben igen gazdag életet élek… szeretek végtelenül, az ésszerűség és logika teljes figyelmen kívül hagyásával. Szerintem a szeretet nem szól ezekről és nincs rájuk szükség, hogy az okát megtaláld. A Szeretet ott van mindenütt, mindent betölt és minden, ami él és lélegzik ez földön, meg van áldva a képességgel, hogy másokra irányítsa, hogy gyűjtsön belőle és szétossza. Valójába senkié és mindenkié, összeköt és boldoggá tesz. Jó kérdés azonban, hogy ezen az alapon, miért nem tudjuk a magunkrészére is adni? A világ kétpólusú ezért van szükség legalább kettőre, mert a kettő az egy. Ha magunknak tudnánk adni, nem lenne szükségünk másra és igazából az emberiség egyetlen emberből állna.

Valójában az idők kezdetén így is volt, egyetlen ember volt csak a földön. Mindene meg volt, mert nem volt szüksége semmire Magának adott és magától kapott. Az élete nem volt unalmas, mert Ő volt az Egy. Ő maga volt az egység. Boldog volt, mert nem volt oka boldogtalanságra és elégetlenkedésre, egységet alkotott benne a világ két pólusa, Tökéletes volt a tökéletlenségben. Mert az istenek (a legnagyobb megfogalmazhatatlan egység mozgató erői, amiben a kezdetek óta minden érzelem megvan, amit a földön ismernek) féltékenyek lettek rá és féltek tőle ezért megölték és véréből és az anyaföld porából, agyagjából meg formálták az embereket, mert szórakozásra vágytak. Ám azzal nem számoltak, hogy nem tudják irányítani az embert, ezért igyekeztek befolyásolni és inspirálni őket. Itt tartunk most, az ember tudattalanul keresi az egységet, először hibákat és külsőségeket látja meg, ítélkezik (nem mintha lenne hozzá valamilyen joga), elfordítja a tekintetét. A helyet, hogy azt nézné, miden tud a másik segítségére lenni, hogy, hogy közvetítse neki a szeretet, hogyan tegye boldoggá. Megtalálni az egységet csak szeret által lehetséges.

Szeretlek, mert vagy, mert olyan amilyen. Nem akarlak megváltoztatni és korlátozni semmiben, persze köthetünk kompromisszumokat, mert emberek vagyunk és nem tökéletesek. Ha az emberi létbe beleégették volna a teljes mértékű elfogadást, akkor ma nem léteznének olyan szavak (vagy szókapcsolatok), mint például az „idegesítő szokások”, a „negatív diszkrimináció” és társaik. Mert valójában ez vagy ezek miatt kötünk kompromisszumokat, vagy nincs igazam, hogy ne menjünk egymás agyára és ilyenkor nyer értelmet a türelem, amit sajnálatos módon nehéz végtelenre növelni.

Mivel mindannyian felek vagyunk, nem vagyunk hibátlanok.

Az ember próbálja leplezni a hibáit pedig vannak. A félelmei nagy részét a hiányosságai, hibái miatt szüli. A félelem nehezíti meg a döntésit, mert fél rálépni egy-egy olyan útra, amelyen a kétkedés és a magabiztosság hiánya ködöt alkot, ezért nem látja hova lép, inkább megfutamodik és egy másik útra lép, ami lehet jobb, de ugyanúgy rosszabb is.

Itt álok két (vagy több) út előtt, mindkettőn vastag a köd, csak az egyiken nem az önzőségemből (mert ilyen is van) fakadó félelemből van, a másikon pedig bizonytalanságból és a hibáimtól való félelemből.

Ez van, még meg kell oldanom és szembe néznem Velük…Vele…Vele…Velük…VELÜK.

Ó hogy azt a tüneményesgyomrotgörcsbehúzócsodálatosanfélelmetes fatájukat!!!!!

WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!! (idegbaj, gyomorgörcs és hajtépés)

Grrrrrr!....