Úgy adódott, hogy a őszi szünetben le kellet mennem Szegedre, meg etetni a lányokat. Egyetlen nap csupán és bár sok egyeztetés után mégis csak egyedül mentem. Így utólag ezt nem is nagyon bánom, bár ha jött volna velem valaki talán nem maradok ott.

Történt ugyanis, hogy ott egyedül este sokáig hódítottam a világot és hajnalban feküdtem le, ezért olyan dél körül keltem. Viszont, mikor haza indultam volna, megtorpantam az ajtóban állva. Nem akaródzott elindulni. A telefonom később le is merült (Este tettem egy kisérletet a bekapcsolására, ép csak az üzeneteimet tudtam elolvasni) . Visszaültem hát a piros fotelbe. Így már egyedül voltam. Teljesen. (Leszámítva a lányokat, de ők nem igazán beszélgetnek, inkább csak oda bújnak, különösen Nióbé.) Összefoglalva: teljesen egyedül, nyugodtan és elzárva a világtól, nem volt senki, aki hozzám tudott volna szólni, sem az egyik szobában, sem a városban lévén, hogy szünetkor azt hiszem senki nincs Szegeden azok közül, akikkel szívesen tölteném a szabadidőm. Csak akkor és ott, ülve a piros fotelben, jöttem rá, hogy milyen régen vágytam erre. A vonat az többnyire más, mert ott legtöbbször át kell szállni és/vagy beül valaki és lesz egy utazásra való barát adagom vagy elkezdi kiönteni a lelkét vagy ép zaklat a logikátlan, laikus vagy ép logikus kérdéseivel ( múltkor ezt ezeket mind egyszerre tolta egy ürge…egy gégemikrofon segítségével! :D) . Mellesleg ebbe nem tartozik bele az előre megtervezett társas utazás. Lényeg tehát,hogy ilyen értelemben a vonat is jó lehet vagy lehetne, de nem ennyire.

Ott ültemben eszembe jutott, hogy nem csak Csodabogarat (/Odd Bug/ a laptopom) hoztam magammal, de nálam van Annabelle történetei is, vagyis a Rémálmok és Tündérmesék (Nightmares and Fairytales) képregény második része (az első is az ő történetei), amit kölcsön kaptam, nem is oly rég (angol nyelven).

Annabelle egy baba, aki már évszádok óta vándorol egyik kis vagy nagy lánytól a másikig, akikkel nem hétköznapi dolgok történnek. Ő mesél. A történetek egytől egyig mind gyönyörűek, a rajzok szépek, és ha úgy adódik kellőképp és meglepően mulatságosak. Minden történet szép, de nem csak egyszerűen szép, hanem SZÉP. Elmerülni zavartalanul abban a világban, egyszerűen fantasztikus volt, de sajnos nem tartott sokáig és átkozódtam kicsit, hogy csak ez az egy rész jutott el hozzám (egyszerre).

Ezek után már csak zenét hallgattam és elsüllyedtem magamban.

Ezek következtében sok minden átfutott az agyamon.

Lusta vagyok, ez tény. A lustaságnak egyik része az önzés (meg másé is). Önző is vagyok. Végül is mindenki önző. Tényleg mindenki. Aki azt hiszi magáról, hogy nem az, az is és aki nem tudja, hogy az, az önző csak igazán. Aki beismeri és mint, problémát, megakarja oldani(,mert minden probléma megoldása vagy hiba kijavítása, annak be- vagy elismerésével kezdhető el, ez örökérvényű igazság), annak nem fog sikerülni, mert nem írthatjuk ki magukból, csak a mértékét változtathatjuk. Azért nem szabadulhatunk meg tőle, mert az önzés a szeret része is. A szeret pedig állandó és örök. Nem létezik olyan, aki ne akarná megkapni, mert így vagyunk megalkotva. Aki pedig kapni akar, az magára gondol olyankor tehát önzik. A mérték szabályozható, de az önzés soha meg nem szüntethető. Részemről mostanában, véleményem szerint, túlzásba is viszem, de most ez élem meg és erre van szükségem, majd elmúlik és tovább lépek.

Hazug is vagyok. Az önzés a hazugság része is. House-nak igaza van: „Mindenki hazudik.”. Hazudunk magunknak és hazudunk másnak. Azért, hogy palástoljuk a hibáinkat vagy, hogy más színben tüntessük fel magunkat vagy teljesen mindegy, hogy miért, de akkor is megtesszük. A legőszintébb is hazudik, mert ő is önző, viszont ezt képtelen beismerni, elsősorban magának, mert úgy hiszi az őszinteségével minden hibát kiküszöbölt, pedig a vágyát szeretetre sosem fogja (ami mellesleg nem is hiba).

Összefoglalva: egy hazug világban élünk hazugok között.

Ha pedig ez így van, mégis hogy hihetünk másoknak?

A válasz roppant egyszerű: kénytelenek vagyunk. Ha pedig valaki lelepleződik, nos az hozzáállás kérdése, mit is kezdünk akkor azzal. Érdemes hibaként tolerálni, de kit tudja. Mikor hogy. Valójában ezt is mindenki tudja csak nehéz vele szembesülni. Szerintem, ha pedig tudatosan tudjuk amit tudunkJ akkor könnyebb meg bocsájtani, ami pedig fontos legfőképp a szeretet miatt.

Most pedig jöjjenek a feltételes kivételek, mert ugyebár kivételek mindig vannak, mert azok erősítik a szabályt, ahogy mondani szokás. Kivétlek azok, akik a Nirvanara törekszenek. A Nirvana elérése pedig akkor lehetséges, ha kiírtják magukból az összes dolgot, ami összeköt az materiális világgal. Emlékek, érzések, és ez minden, ezek mindent magukba foglalnak. A Teljes Megsemmisülés következtében eggyé válnak mindennel és semmivel. Tehát a világot alkotó egy és egész része lesznek. Ez végeredményben biztos nem egy rossz dolog, csak hogy nem látom értelmét. Mert érzések, de legfőképp szeretet nélkül nem lehet élvezni az életet, én pedig szeretem az életemet és szeretem élvezni azt. Inkább születek le újra és újra és élem meg a kiszabott büntetéseket és  a jobbnál jobb jutalmakat, minthogy az egésznek ’heló’ legyen.

Ezek voltak a főszálak a míg feküdtem és bámultam a plafont egyedül, illetve nem, mert a lányok rajtam illetve mellettem feküdtek szinte mind végig. És ha már az önzésnél tartok, na a cicákok meglehetősen önző állatok és meg sem próbálják ezt elfedni, többek közt ezért is szeretem őketJ