legtöbben már tudjátok, hogy vége.

amit csak kevesebben, hogy nem ép úgy lett vége, ahogy vártam Tőle. pontosabban nem vártam Tőle, hogy úgy tesz majd ahogy tett. először jött a harag, ami hamar tovább is szált; majd a szomorúság; ami szintén rövidre fogta látogatását; viszont jóbarátjuk a végtelen letargia, igen sokáig időzött nálam.

végülis elmúlt mind és úgyhiszem, hogy semmi sem törhet össze örökre, tehát én sem és az élet megy tovább.

ám egy végzetes, talán nem is annyira véletlen, kicsit magamba fordított, mert mikor újra találkoztunk kicsit megzuhantam. ott volt és azthittem maj nem lesz semmi különös, de mégis. szóval kicsit olyan filmbeli katartikus szar érzés volt. megölehettem...and I smiled when she'd torn me apart again...beszélgettünk és eggyütt voltunk, de beigazolódott, hogy igaza volt: nem tudjuk összeegyeztetni a programjainkat jól, mert különben igazából egymásra csak kevés jut.

mindenkinek vannak saját dolgai, egymást megfolytani meg hülyeség. szóval ez egyértelmű tanulság, hogy le kéne állnom a távkapcsolatokkal. nem egészséges, ha az embernek csak egy hétvégéje van, különben pedig senkit nem akarok lebeszélni, de ha nincsen családotok és barátaitok akkor talán elég hetenete egy hétvége is.

tehát asszem ez hibás igy és még fáj és még fog is, de majd elmúlik, az élet mindig megy tovább és mindig lesz majd más. amig ránam találsz valakire akinél talán véget ér a sor. addig pedig senki ne ücsörgjön a saját bánatának és fájdalmainak mocskában, ha ki onnan és tovább az uton...és megtalálod újra azt amit elveszettnek hittél...

most megendhetek magamnak egy kis kesergést...