Elment. Illetve elmentünk. Ő is más felé meg én is… Hát ennyi volt... Az egész vak rajongással kezdődött, aztán félelmetes tornádóvá változott, a tölcsérben mindig együtt egymással szemben és a villámokat egymás felé irányítva. Ezután következett a titkos, húsba maró, hálátlan szerelem. Miattam történt, miattam lett először hosszan fájdalmas neki és aztán nekem. Régóta tudtam, hogy vége lesz már, de nem akartam és/vagy csak túlkésőn értettem meg, amit Ő annyi ideig mélyen karcolt a márványrózsa bőrébe, egyfolytában a szemem láttára.
Ketten álltunk, egyensúlyoztunk, egy magas cölöp tetején és semmi nem tudott leborítani róla. A baj csak az, hogy hol haragosan ordított, hol szelíden szólt miközben kapaszkodtunk egymásba, de nem figyeltem rá, eltakarta szemem beteges függetlenség gondolata.
Egyszer arra járt egy szekér, elengedett és rázuhant, s az tovább vitte új izgalmas helyek felé. Ekkor vettem csak észre, hogy egyedül már nem tudok egyensúlyozni, és ha nem kapaszkodom húsz körömmel, szörnyethalok. Szálkák hasítják fel a körömágyam és a szemembe minduntalan könny szökik. Keselyűk köröznek felettem, Napot felhők takarják el és szakad az eső, az éjszaka pedig fagyos és áporodott, mint egy kripta.
Eddig is megesett, hogy így volt, de fel sem tűnt, mert arcomat bele fúrtam vastagon hullámzó hajába és nem érdekelt más. Már nem melegít az ölelése sem.
Magatehetetlen függök meztelen, testemen megannyi heg és friss seb, az időjárás vagy épp a dögevők miatt. Védtelennek és elesettnek érzem magam nélküle.
Nem az fáj a legjobban, hogy elhagyott, ha nem a tudat, hogy nem tettem semmit azért, hogy ez ne történjen meg. Annyi ideig hevert a lábaim előtt teljesen meztelenül és én többször léptem át felette, mint ahányszor mellé kuporodtam.
Önző voltam, túlontúl önző. Szembesülni ezzel a ténnyel a legmélyebb undort és utálatot ébresztette fel bennem, magam felé.
Végig ott volt és már szinte egy test voltunk, mint a szinbiónták, nem csak ölelő karjaink tartottak össze, ha nem számtalan kicsi kacs és inda. Lassan vettem észre, hogy a sajátjait lassan visszahúzta, az enyéimet pedig egy rozsdás sarlóval nyeste, tépte le magáról.
Most is mosolyog, ha felém jár, és mesél. Mesél a más világok csodáiról és arról, aki közben a kezét fogja. Közben csak hallgatok, hogy történetei acélkarmai újra és újra belém vájjanak mélyen. Megérdemlem… én is megtettem vele…
Lám kinyílt előtte és befogadta őt, egy új világ. Egy kotta bezárult az asztalán és nyílik egy új. Más dalokat énekel már másoknak, csilingelő nimfa hangján.
Rajongás, mint egy a kezdő akkordok közül, bele íródott a végébe is. Vártam, hogy megérinthessem, hogy hozzábújhassak, csak ha Ő is akarja. Reggelek és esték, ugyanúgy folytak, ahogy eleinte: az első utam a szobájába vezetett, felkelés után és az utolsó is onnan indult lefekvés előtt.
A mi szerencsétlen szerelmünk egy alkonyzónában kezdődött és ott is lett vége. Nem volt senki más sehol körülöttünk csak mi a szűrt fényben, egymás karjaiban.
Az utolsó csók íze a számon, még mindig negédes pihe pillangókat kerget a gyomromba. Sziluettje, mélyen égett bele torzómba, ott ahová utoljára álomra hajtotta fejét mellkasomon. Szívembe lassan gyógyuló, gennyes sebet tépett a Szeged nevű keselyű, mikor elvette Őt tőlem.
Rövid időre a halhatatlanná válás előtti Ozirisz voltam, s Ő volt az én Íziszem, viszont ebben az esetben Ő tépett darabokra és teszi újra és újra… már csak mosolygok közben, mert szeretem és pont emiatt tudnom kell elengednem.
Hamarosan felállok és bekötöm a sebeim. Újra kikelek majd a matéria ragacsos szurkából és tovább lépek. Elhagyom a helyet, melynek utolsó eszköze volt a drága TünTündér, arra hogy ki vessen magából.
Nem hagy maradandó heget majd maga után, csak a felejthetetlen mosolyt és az ápoló, eltakaró gyűrűző hajzuhatag emlékét… és a végtelen szeretetet, amit iránta érzek majd az idők végeztéig (még akkor is ha most egy hálátlan, önző dög is, de lehet,hogy csak én várok sokat...).
...sweetest autumn...
Utolsó kommentek