Kilépett a kollégium ajtaján és mélyen beletúrt a jobb zsebébe. Kihalászta a nem kicsit gyűrött dobozt és abból az utolsó szálat. Az eső épp elkezdett szemerkélni, ezért úgy döntött itt a verandán várja meg a villamost. Gondolatai folyamatosan a tegnapeste körül forogtak, igyekezett összetenni a dolgokat.
- Az istenekre! – gondolta. Megint táncolt (pedig tudja, hogy nem tud), táncolt mezítláb is és még énekelt (pedig azt aztán, tényleg nem tud) is és zavarba ejtőn sokat fényképezett. Mindig ez van. Le kéne szoknia arról, hogy szégyellje magát utána. Úgyis mindig megteszi, ha a gátlásai nagy része másfele megy bulizni. Hajtja a harci dob a mellkasában.
Megjött a villamos. A cigaretta szisszen a kuka nedves csikktartóján és ő felszáll. Az eső egyre erősödik.
A lányra gondol. Hajnal óta másra nem is tud igazán. Csak ketten voltak már a teremben, sötét volt és zene még mindig szólt. Aztán már nagyon közel álltak. Látta a lány szemeit közelről, tisztán. Nem emlékszik táncoltak-e még vagy álltak. Az a tekintet, mely tűként hatolt át a szemein és a koponyája hátsó részét karcolgatta belülről. Ellenben, ez cseppet sem volt kellemetlen. Annál inkább töltötte el kellemes érzéssel.
Mikor feleszmélt, már jég hullott az égből egy kisseb monszunnal karöltve. Az utcákon hömpölygő víz pedig simán kijelenthette volna, hogy: Helló, én leszünk a Tisza új pajtásai és a Körösök meg mehetnek a fenébe! – gondolta és elmosolyodott
Megcsókolta a lányt. Majd újra. És újra.
- Ha reálisan nézzük – gondolta – talán csak pár perc volt az egész, de nyilván sokkal többnek tűnt, mert csodálatos volt.
- Igazán csodálatos - tette hozzá magában.
- Ahogy az lenni szokott – mondta félhangosan és újra elmosolyodott.
Közben arra figyelt fel, hogy a rozoga villamos zaja elnyomja az esőét.
- Alábbhagyott. - gondolta.
De tévedett, bár nem nagyot. Még mindig zuhogott, de nem annyira, hogy ne lehessen átlátni rajta.
Ott ültek és nem tudta mihez kezdjen. Egyszerűen nem jutott eszébe semmi. Ez valóban különös, hiszen eddig ilyesmire nem volt példa az életében. A lány felment a szobájába. Ő pedig kiment a Nagyemberhez, hogy tanácsot kérjen tőle, mert teljesen ledöbbentette ez dolog. A Nagyember pedig nyugodtan közölte vele, hogy igen vele is történt már ilyesmi, és leginkább fogalma sincsen.
Már csak három megálló és hazaér. Odakint a helyzet változatlan: még mindig ugyanúgy esik. Persze így utólag, jó pár dolog eszébe jutott, hogy mit csinálhatott volna. Mondjuk elkérni a lány számát.
Végülis majd lesz valahogy, mert olyan még sose volt, hogy ne lett volna valahogy – gondolta.
Már csak egy megálló. Felgyűrte térdig a nadrágja szárát. Levette „mérsékelten vízálló”(azaz egyáltalán semennyire sem) cipőit és zoknijait. Kinyílt a villamos ajtaja és ő lelépet róla. Egyenesen egy pocsolyába.
- ssszhideg! – szisszent fel.
Egy pillanatra megtorpant, elmosolyodott, majd így szólt:
- Sebaj, volt már hidegebb.
Meglátta napot a felhők között.
Mezítelen talpa, csattogott a vizes aszfalton.
Utolsó kommentek