Langyos tavaszi délután van. A Margit-hídon lépdelek Buda felől át Pestre, és megláttam. Lassan közeledett, de ahogy meglátott felgyorsultak léptei, az enyéim is. Már nem voltunk messze egymástól, s ő már futott, majd már egész közelről a nyakamba ugrott. Szorosan ölelem és ő is engem. Nem tudom mennyi idő múlva, de elengedjük egymást. Mosolyog rám, nincs rajta fogszabi, azt hittem már elfelejtettem ezt a mosolyt és mégsem. Nem szólunk, s egymásba karolva lesétálunk a szigetre. Nem sokáig ballagunk, míg találunk egy tisztást, ahol letelepszünk csak úgy bele a fűbe. Úgy fekszünk, hogy ha felállnánk, és teljesen semmibe vennénk, a gravitációt akkor ő pont a vállamon állna fejen J Csak hagyjuk, hogy e szép Nap fénye csiklandozva futkosson össze-vissza rajtunk. Hallgatunk, ez az a fajta hallgatás, amikor túl sok mindent akarunk mondani valakinek, de nem tudjuk, hol elkezdeni, mert attól félünk, hogy valamit kihagyunk. Végül azzal kezdem, ami a legnyilvánvalóbb mindig, nekem:

-          Hiányoztál.

-          Tudom, mert Te is nekem.

Felül és pont eltakarja a napot az arcom elől, de így is tisztán látom, ahogy még mindig ugyanúgy mosolyog, szeretem ezt a mosolyt.

-          Szeretsz még, Kockásom? – kérdezi.

-          Igen, szeretlek és nap, mint nap gondolok Rád. Három oly személy van, akik mindenhová elkísérnek, mindenhová a fejemben és Te vagy az egyik, édes egy PityPang.

-          Akkor jó, mert én is szeretlek, és azt hiszem ezt tudtam.

-          Sok mindent akarok elmondani és szeretnék kérdezni is hasonlókat… Bár adhatnék neked abból az időből, amit Rád szánnék, hogy ne kelljen sietned sehová. Talán majd egyszer nem kell rohannod és nekem sem, talán… Tudod mit, én akkor is kivárom, akár meddig is kelljen. – nem szól, csak mosolyog és még mindig tündéri – szeretnék kérdezni tőled valamit?

-          Mondd csak, Kockásom.

Ezt a kérdést már rég fel akartam tenni neki. Feltérdelek vele szemben és a bal kezét a szívemre teszem, majd az én bal kezemet az ő szívére teszem, majd megkérdem:

- … - de nem jön ki hang a számon.

- Ébresztő… - azzal közelebb hajolt, nyomott egy csókot az arcomra és elkezdett távolodni közben végig simította a karom, ami még mindig úgy volt felé nyújtva. Minden egyre távolodott, mintha vákuum szívná össze a világot. A fák így összehúzódtak a Nap belezuhant a Dunába és az egész budapesti látkép egyre sötétebb lett.

A következő pillanatban sikerült jól bevágnom a fejem a felettem lévő ágyba, ahogy hirtelen felébredvén felültem. Mindazonáltal örültem, hogy láthattam azt a mosolyt újra és az ő arcát élénken előttem. 8óra 3perc, fantasztikus, 10 től órám van...

Megjegyzések: Az a nyakba ugrás azért különleges, mert csak a PityPang és a Nikki ugrott rám így és örültem nekik nagyon akkor is. Mellesleg Nikki is hiányzik, pedig sose ismertem őt igazán és a beszélgetéseink is szegényesek voltak, csak mindig úgy örültem neki, mert ő az a fajta, akiknek tudok és sose bántam volna, ha sikerül jobban megismernem, de így alakult.

A PityPangnak már rég óta fogszabija van és igazából azt hittem elfelejtettem, hogy mosolyog nélküle, de rá kellett jönnöm, hogy mégse és így jóJ

Az a tisztás nem hiszem, hogy ott van a Margit-szigeten, mert mintha sok szép és füves tisztásból lett volna összerakva, ahol eddig megfordultam már. Szóval kétségtelenül kellemes lehetett.

Ahogy összeomlott világ az kicsit olyan volt, mint egy rajzfilmben.

A koliban egy emeletes ágy alján alszom és nem ez volt az első hasonló eset, viszont ahogy éreztem, eddig most sikerült igazán eltalálni fémmerevítést, de szerencsére nem maradt nyoma, legalábbis vizuálisan érzékelhető elváltozás nincs, viszont ha megnyomom, még fáj, de holnapra szerintem, kutya baja se lesz.

Mellesleg,ez ma a 2.postom úés van egy kéthetes csütörtöki is,amit elfeljettem barakni láthatónak, úgyhogy 3 volt ma,tessék elolvasni mind:p